A jelenlegi értelem szerint, Erdély magába foglalja nemcsak a Kárpátok övezte középkori Erdély területét, hanem a történelmi Máramarost, a Körösök vidékét és a Bánságot, azokat a tartományokat, amelyekkel viszonylag egy kulturális egységet alkotott és jelenleg is alkot. Ezt a térséget alapvetően az interkulturális dimenzió határozza meg, amelyben a mediterrán, a kelet-európai és a nyugat-európai kulturális elemek együtt léteztek a mindennapi együttlétben. Az a merev gazdasági-társadalmi rendszer, amely a 19. század feléig a feudális struktúrákat életben tartotta Erdélyben a paraszti környezetben, egy jól érzékelhető különbséget eredményezett a közép- és nyugat-európai értékeket követő városi környezet és a gazdaságilag önellátó falusi környezet között, amely hozzájárult ahhoz, hogy későig megőrizzen bizonyos archaikus technikákat és mentalitásokat.  

    A 2006-ban megnyitott „Erdély hagyományos kultúrája a 18-20. században” elnevezésű állandó kiállítás az itteni tárgyak által rekonstruálni kívánja azt a paraszti organikus univerzumot, amely az alkotó elemeinek a összetettségét és a funkcionális koherenciát hangsúlyozza.

A kiállítás, a néprajzi muzeológiában már hagyományossá vált rendszer alapján mutatja be különböző tárgykörökre bontva az erdélyi paraszti környezet tárgyi és szellemi hagyatékát, olyan reprezentatív darabok által, amelyek az intézmény több mint 40.000 tárgyat számláló gyűjteményéből lettek kiválogatva.

A kiállítást a hagyományos foglalkozások bemutatása nyitja, kezdve az archaikus foglalkozásokkal (gyűjtögetés, vadászat, halászat, méhészet), és folytatódva majd az alapfoglalkozásokkal (mezőgazdaság és állattartás).

Az első kategóriába tartozó foglalkozások egyszerű, de igen igényesen kialakított tárgyait (fakéregből rögtönzött, odvas farönkből, állati szarvakból, vesszőből fonott tárgyak) a mezőgazdaságban és állattartásban használatos változatosabb és sokkal komplexebb tárgyak követik, amelyek az elvégzett munkafolyamatok sorát követve lettek kihelyezve. Az archív fényképek ezeket a folyamatokat, és ugyanakkor a hagyományos falu hangulatát hivatottak illusztrálni. A teljes tárgyi és fénykép együttes az erdélyi parasztság vegyes foglalkozásának jellegét szemlélteti, amelyek alapvetők egy önfenntartó gazdasági formájú társadalomban.

A hagyományos kézművességet bemutató kiállítási egység a megmunkálásra szánt alapanyagok szerint (fa, agyag, fém, szőrme, bőr, gyapjú, ipari növények) lett berendezve, és amely nemcsak népi kézművesek által, de kézműves céhekben készült tárgyakat is tartalmaz. Ez által látható, hogy az első kategóriába tartozó kézművesek a természethez közel álló egyszerű eszközöket és technikákat használtak, míg a kézműves céhekben dolgozók, továbbfejlesztve ezeket a technikákat, a régi hagyományokra alapozva, kialakítanak egy fejlettebb, egyéni termelési formát. Ezen az egységen belül külön figyelmet kapott a gyapjúnak és az ipari növényektől származó szálaknak a megmunkálása, egy olyan mesterségnek a bemutatása, amely annyira fejletté vált Erdély szerte, hogy az valódi háziiparrá alakult. A szálak megmunkálásához szükséges eszközök teljes készlete mellett a végtermékek is kiállításra kerültek: román, magyar és szász szőttesek és varrottasok, amelyek gyakorlati vagy díszítő szerepet töltöttek be a paraszti lakásbelsőkben. A kiállított különböző kategóriájú textilek (törölközők, párnahuzatok, ágytakarók, asztal- és padterítők) a mindhárom erdélyi nemzetiségre vonatkozóan a hagyományos paraszti lakásbelsők hasonló berendezési elgondolását szemléltetik, a színvilágból és a díszítő elemekből adódó különbségek különböző kulturális horizontból származó minták átvételére engednek következtetni, amelyek átdolgozott formájukkal az etnikai identitást hivatottak hangsúlyozni.

A népi hangszerek bemutatására szánt egységben régi hangjelző hangszerek (havasi kürtök), rövid és hosszú furulyák, húros hangszerek (koboz, citera, hegedű, ütőgardon) lettek kiállítva, a hagyományos étkezést bemutató egység a 19. század végi erdélyi népi konyhát és a szabad szájú kemencénél történő ételkészítéshez szükséges kellékeket mutatja be.

A többszázados társadalmi, gazdasági és kulturális zonális konjunktúrák Erdélyben fokozatosan saját jegyekkel rendelkező néprajzi tájegységeket alakítottak ki, amelyek jellegzetes identitáshordozó jegyeit a sajátos helyi népviseletek tükröznek. Habár egy tájegységen belül ugyanahhoz a nemzetiséghez tartozó népviseletek egy egységes alapstruktúrával rendelkeztek, mégis sajátos jegyeik révén eltérnek egymástól, és amelyek bizonyos közösségek számára identitáshordozó funkciót jelentettek. Azokban az esetekben, amikor egyazon területen több századon keresztül több nemzetiség is együtt élt, a differenciálódás általi meghatározás erőteljesebb volt a viselet sajátos vonásainak a hangsúlyozása által, ezért ez egy erőteljes nemzeti identitáshordozó funkcióval rendelkezett. A kiállított népviseletek a 19. század végéről származnak, és a következő tájegységeket képviselik: Fogaras és Szeben környék, Székelyföld, Avas és Máramaros vidéke, Naszód vidéke, a Beszterce-vidéki szászok, az Aranyos-vidéki Mokányság, Kalotaszeg, Belényes és Köröskisjenő környéke, Cărbunari és Pădureni vidékek. A vitrinekbe kihelyezett díszek Biharból, az Avas vidékéről, a Meszes és a Küküllő környékéről, a Szeben és Beszterce környéki szászoktól, Pădureniből, a Hátszeg és a Bánát vidékéről, Kalotaszegről, Székelyudvarhelyről, Torockóról és Brán vidékéről származnak.